Lehet valaki egyszerre jó zenész és jó menedzser? Hiteles-e, ha egy zenekartag a menedzser? Kell-e két fejjel gondolkodni? A Zeneipari Hivatal új interjúsorozatában olyan zeneipari témákat járunk körbe, amelyekkel a Zeneipari menedzsment kurzuson rendszeresen találkozunk. Önmenedzsment: két vélemény és tapasztalat, amit évtizedek választanak el, mégis van közös: tudatosság, habitus, na és persze az intuíciók. Laux Józseffel, az Omega és az LGT egykori dobos-menedzserével, valamint a Mary Popkids zenekar két oszlopos tagjával, Kamával és Sanyócával Harangi Ditta beszélgetett.
Miért döntöttél/döntöttetek úgy, hogy te magad vállalod/ti magatok vállaljátok a menedzseri feladatok ellátását?
Laux József: Az LGT-t megelőzően az Omegánál is én csináltam meg ezeket a „házi feladatokat”. Ennek az volt az oka, hogy nem bíztam meg azokban, akik ajánlkoztak hozzánk menedzsernek, nem voltam benne biztos, hogy valóban megfelelően tennék a dolgukat. Ha úgy vesszük, ez biztonsági játék is volt és kényszermegoldás is egyszerre.
Viszont megvan az az előnye, hogy ha az ember maga látja el ezeket a feladatokat, tudja követni végig a folyamatokat, tudja, hogy minden meg van csinálva. Zenekaron belül is én voltam erre a legalkalmasabb, habitusból fakadóan, a többiek pedig megbíztak bennem. És én magam is így voltam nyugodt. Persze buktatókkal meg kellett birkózni, nem csak az elején.
Kama és Sanyóca: Alapvetően nem döntésként indult, az elején ez volt a természetes. Pénzünk sem volt egy menedzserre, és nem is tartott azon a szinten a zenekar, csak pár koncertet akartunk szervezni, ez nem is igényelt őrült menedzsmentmunkát. Később, ahogy egyre jobban beindultak a dolgok, egyre több koncert lett, játszott minket a rádió, csináltunk klipeket, a menedzsment feladatok elkezdtek sokasodni és konkrétabbá válni. Meg is kerestek minket többen is azzal, hogy szívesen menedzselnék a zenekart, de nem találtunk olyan embert, akire szívesen bíztuk volna ezeket a feladatokat.
Most nyáron változott a helyzet, amikor is bevettünk egy hölgyet a menedzsmentbe, aki a koncerteket szervezi. Így már mi is kevesebb ilyen jellegű feladattal foglalkozunk, de azért még belefolyunk.
Nekünk habitusból fakadóan is testhez álló volt a menedzseri szerep, megvoltak az elképzeléseink a zenekarral kapcsolatban, és a többiek is örültek, hogy ezt magunkra vállaltuk. Sokat nyertünk ezen a viszonylag ritka felálláson is, miszerint ketten vagyunk, most már hárman. Azért jók a társak, mert van kivel átbeszélni az ötleteket, visszajelzést adunk egymásnak.
A zenekaron belül adódott-e konfliktus a döntési jogkörökkel kapcsolatban?
L.J.: Nem, ismertük egymást, ezt megelőzte egy Omega-korszak, tisztában voltak vele, hogy jó kezekben van az ügy. Megvolt irántam a bizalom a zenekaron belül.
S.: Abból adódtak konfliktusok, hogy eleinte többször elkövettük azt a hibát, hogy nem osztottunk meg minden infót a zenekarral. Ma már erre is odafigyelünk, kéthetente átbeszéljük a dolgokat, ötleteket. A döntésekben nekünk nagyobb szerepünk van, de beavatjuk a többieket is.
Mi volt a legfontosabb menedzsment-cél?
L.J.: Minél több jó koncert. Az volt a fő szempont, hogy a népszerűségünk megfelelő szintre emelkedjen, mert akkor másképp tudunk kiállni a sorsunkért. Fontos volt, hogy jók legyenek a koncertek, teltházak legyenek, az emberek szeressék a zenénket. Szerencsére egy olyan csapat jött össze, akikkel már korábban dolgoztunk együtt: Presser, Adamis, én – ez a „keménymag” megtette mindazt, ami szükséges volt.
K.: Inkább kósza különálló ötleteink vannak, és néha ezek illeszkednek egymáshoz, mindig sok az elképzelés. Az a fontos, hogy ki kell találni, körülbelül mit szeretnénk csinálni, mikor szeretnénk albumot, mikor kell elkezdeni dolgozni. Gyakorlatban valószínűleg egyáltalán nem úgy fog alakulni, vagy nagy eltérések lesznek, akkor mindig újra kell tervezni, de ehhez kell, hogy bizonyos dolgok le legyenek fektetve előre.
S.: Nem gondolkodunk nagyon előre, kis lépésekben lehet nagyra törni. Vázlatosan van meg az elképzelés.
Egyébként mi mindig azt a menedzsmentet képviseltük, hogy maradj jó fej, őrizd meg a hidegvéred és legyél aranyos, ezt sokszorosan vissza fog jönni.
Korábbi vagy más területről származó tapasztalatokat lehet hasznosítani?
L.J.: A korábbi tapasztalatok (Omega) sokat segítettek, jó hátszelet adtak. Máshonnan nem várhattunk segítséget. Ez volt az egyetlen egy, ami előre vitte volna a banda szekerét. A tapasztalat mellett pedig az igény alakította a menedzseri feladatokat.
K.: A polgári foglalkozásunkból eredő tapasztalataink nekünk abszolút sokat segítettek. Például Bártfalvi úr rendezvényszervező, én pedig szervezetfejlesztéssel foglalkozom, és sok olyan helyzet adódik, ahol újdonsággal szembesülök, ismeretlenekkel kell beszélni, tárgyalni, és a főnökeimtől sokat tanulok azzal kapcsolatban, hogyan kell megközelíteni embereket, problémákat, hogyan kell kérni.
Hogyan építette a zenekar a népszerűségét, mi (volt) a koncertszervezés stratégiája?
L.J.: Fontos volt, hogy a lemez és a koncertezés karöltve, kéz a kézben járjon, ez a két dolog kiegészítette egymást, mind szellemileg, mind anyagilag. Egy zenekar promócióját külföldön is a lemezre építették. Emlékszem, mikor figyelemmel kísértem Elton John bandájának az indulását, rengeteget játszottak annak érdekében, hogy a lemez és az élő koncertek együttes erejével használják ki a lehetőségeket. Itthon lemezt készíteni nem mindig volt könnyű az akkori magyarországi viszonyok között. Ami viszont jól működött, az a terjesztés, amit a Hanglemezkiadó Vállalat véletlenül tényleg jól csinált. Könnyebb volt az új lemezre rászervezni a koncerteket, és a sikeres disztribúció hatására a közönség hamar megismerte az új dalokat, ez rögtön érezhető volt, amikor felléptünk.
A koncertek szervezése kétféleképpen működött: az ORI szervezte a 30-40 vagy akár 60 fellépésből álló a központi turnékat, de ez még nem töltötte ki a teljes évet. Utána mi szerveztük meg azokat a koncerteket a nagyobb vagy esetleg kisebb városokban, amiket ők nem tudtak vagy nem akartak. Ezt megfelelő bölcsességgel kellett kivitelezni. Például ha lementünk Debrecenbe, még vége sem volt a koncertnek, máris hívtak a következőre.
Önmegtartóztatást igényelt, hogy ne mondjunk igent állandóan, mert akkor elégetjük magunkat. Sokan beleestek ebbe a hibába, mi inkább ahhoz tartottuk magunkat, hogy egy évben kétszer, maximum háromszor lehet egy nagyobb városban is játszani, különben egy-két év alatt vége, kimerül. Ahhoz, hogy hosszú távon tudjunk dolgozni, kellett, hogy időnként nemet tudjunk mondani.
S.: Nagyon sokat koncerteztünk Budapesten, sokáig nem is vettünk fel stúdióban anyagot, mert úgy éreztük, hogy nem volt meg az infrastrukturális háttér, nem ismertünk olyan producert, nem volt pénzünk stúdióra. A koncertek nagyon jól sikerültek, terjedt a hírünk. Áprilisban jelent meg az első nagylemezünk, akkor voltunk 4 évesek, tehát elég későn, de addigra érett össze annyira, hogy úgy éreztük, ideje felvenni. Arra mindig figyeltünk, hogy minőségi koncerteket csináljunk, lehetőségeinkhez mérten. Így a kisebb budapesti klubokat viszonylag hamar elhagytuk, és inkább kevesebb alkalommal léptünk fel, de akkor olyan helyeken, mint az a38 vagy az Akvárium klub, és ez be is jött. A vidéki koncertezést is elég sokáig elhanyagoltuk, pontosan azért, mert amíg nem volt meg az az ismertség, amit a rádiós vagy tévés játszás és a nagylemez hoz, addig vidéken nagyon nehéz érvényesülni. Tavaly kezdtük el a vidéki turnézást, és szépen épül, tavaszra már tervezünk egy saját országos turnét. 10-12 egyetemvárost érdemes becélozni, ahol adott a technika és a közönség is.
Külföldi példák, külföldi zenekarok pályája mint követendő modell vagy bármilyen menedzsment-szakirodalom nyújthat-e segítséget?
L. J.: Elég öntörvényűen intéztem a dolgokat, inkább ösztönösen, nem könyvből tanulva. Lehet, hogy ezért is sikerült. Néha az ösztönös rámozdulás sokkal eredetibb és őszintébb. Mind a tapasztalatból és a sikeres-sikertelen megmozdulásokból eredt, ezeken át kellett vergődni. Emellett szenvedélyesen követtem az angol zenei lapokon keresztül az angol zenekarok sorsát és indulását nullától a plafonig. Az angolszász zenei világ életéhez igyekezetem közel kerülni és azt követni. A New Musical Express, a Melody Maker – ezek mind segítségemre voltak, mert itthon ilyenről szó sem lehetett, tiltott volt. Viszont ezekhez a külföldi lapokhoz nem volt annyira nehéz hozzáférni, nekem előfizetésem is volt.
Ez az orientáció elég jól sikerült, hiszen később mi is jó kritikákat kaptunk. Megnyugtató volt látni, hogy az angolok és amerikaiak is szeretik és tisztelik a zenénket, ez adott egy plusz pozitív hajtóerőt.
K.: Figyelgetem a külföldi zenekarokat, de kevés dolog ültethető át ránk, Magyarországra, az innen való terjeszkedésre. De például az Arcade Fire modelljét át tudtuk venni. Ők a kezdetektől fogva saját kiadóval és mindenre kiterjedő saját rendszerrel dolgoztak, persze menedzserük volt. Így elérték a profitábilis működést viszonylag hamar, mert minden náluk volt. Egyébként a trendeket követjük, figyeljük, hogy mik a mérvadó zenei blogok.
Ami számunkra fontos, hogy itthon legyünk jó időben, jó helyen. Menedzserként és zenészként is felelősségünk, hogy kortárs dolgokat megnézzünk, átéljünk. Például Artisjus-előadás, Petőfi Rádió Backstage-beszélgetések, és hasonló események. A kapott információkat feldolgozzuk, befogadjuk, leszűrjük belőle, ami hasznos. Ezen kívül sokszor járunk koncertekre, hogy tudjuk, kik a friss arcok.
S.: Nem az a fontos, hogy direkt előnyt szerezzünk, de összetalálkozhatunk olyan emberekkel, akik szembe jönnek majd még az úton, lehet az marketinges, lemezkiadó, stb… Nem érdekből barátkozunk, de minden zenével kapcsolatos szál összefügg, mi és ők is részei ennek a rendszernek, és sokszor húz ki minket az, hogy mindenkit ismerünk. A „jófejség” mindig győz.
Volt-e bármilyen hátránya az önmenedzselésnek, egyéb zenekari feladatok látták-e kárát?
L.J.: Hátránya annyi, hogy sok munkával járt, nem elég az, hogy lejátszottuk a koncerteket, nagyon sok háttérmunkára volt szükség ahhoz, hogy minden megfelelően legyenek prezentálva és a külvilág is elfogadja ezeket a dolgokat. A politikai beleszólást nem akarom hangsúlyozni, mert ugyan volt, de a probléma inkább abból eredt, hogy akik megmondták nekünk, hogy hol kell játszani, azoknak halvány dunsztjuk sem volt erről a bizniszről, nem értettek hozzá. Lehet, hogy ez volt az én előnyöm is, megkönnyítette a dolgomat. De akkor ilyen rendszert éltünk, ott kellett megállnunk a helyünket, nagy választásunk nem volt. Egy televízió, egy rádió, egy turnészervező.
Egyébiránt a lemezkészítés, próbák, koncertezés összehangolása a menedzseri feladatokkal soha nem jelentett problémát, mindennek megvolt a maga ideje.
S.: Sokat vesz el a sok teendő, de ezért jó, hogy van már menedzser-társunk. Nekünk is több idő jut másra. De fontos volt, hogy ezeket a dolgokat megtanuljuk, dolgozzunk, sokkal jobb rálátásunk nyílt így sok mindenre.
A zenekar hitelességére van-e bármilyen hatással az önmenedzselés?
L.J.: Inkább még hitelesebbé tette. Annak ellenére, hogy bevett szokás szerint kellett volna menedzser, aki a zenekartól függetlenül dolgozik, a mi működésünk és az egész szituáció hitelesebb volt. Egyébként is magának az együttesnek kellett volna menedzserről gondoskodnia, akiben ő is megbízik, akiben mindenki megbízik. Ezen az úton azonban még hosszabb lett volna az a folyamat, aminek a végén elérhető az a hitelességi szint, amire már tényleg adnak.
K.: Amikor mi a menedzsment sapkát viseljük, akkor menedzserként lépünk föl, nem zenekartagként. Próbáljuk ezt szétválasztani. A visszajelzések egyébként pozitívak, tudják, hogy komolyan lehet venni minket.
Az anyagiak felosztásában szerepet játszott-e a menedzseri feladatkör ellátása?
L.J.: Nem, egyformán osztottam ki a gázsikat, saját részemre nem volt plusz. Most már biztos úgy csinálnám, de akkor még így történt. (mosolyog)
K.: Négy év után igen, de minimálisan. Elég jutányos áron dolgozunk, de nyilván azért, mert tudjuk, hogy nekünk is érdekünk, hogy menjen előre az egész dolog. A zenekar is folyamatosan spórol, teszünk félre pénzt, ezért mi is olcsóbban dolgozunk, mint a bevett százalék.
Zenélésből meg lehetett-e élni akkor, illetve meg lehet-e élni most?
L.J.: Nehezen, de meg lehetett élni. A fellépések jelentették az anyagi bázist, illetve a jogdíjak tudták segíteni azt, hogy az élőkoncertek között fenn tudják tartani magukat a zenészek. Nehezebb helyzetben voltak a „csak” zenekari tagok, mert nekik nem volt semmilyen jogdíj-hátországuk.
Amikor megkaptam a diplomámat, elhatároztam, hogy csináljuk ezt az egészet professzionálisan, ezért is igyekeztem úgy szervezni a zenekar életét, hogy annyit koncertezzünk, amennyit lehet és bírunk. Ezt a többiek is nagyon szerették.
S.: Elég nehéz, és mi sokan is vagyunk, úgyhogy ez zenekari létszámtól is függ. Plusz egyéb költségekkel is számolni kell: sofőr, hangtechnikus, fényes, pakolóemberek, klip, promóció költségei. Hosszú távon tuti megélhetés biztosítása óriási teljesítmény, de ez nekünk nem is feltétlenül tervünk. A mi célunk az, hogy egy dalunk nagyon durván befusson külföldön és hívjanak minket külföldi turnéra. De erre kevés az esély, nincs nagy kiadó mögöttünk, mi magunk sem vagyunk olyan nagy kiadó. Viszont láttunk már pozitív példákat.
A külföldi sikerek elérésének mi volt/mi lehet az útja?
L.J.: Nehéz dolog volt, nyitott szemmel kellett járni és figyelni azokat a lehetőségeket, amik adódtak. Például a tokiói Yamaha zenei fesztivál vagy amerikai fesztiválok. Ezekre be kellett nevezni, és vagy elfogadták a nevezést vagy nem. Figyelni kellett, sokat számított, hogy az információ időben odaérjen hozzánk, nyitva kellett tartanunk az „antennánkat”. Képben kellett lenni, ez sokat segített abban, hogy bizonyos dolgokra elsőként sikerüljön lecsapni és kijutni.
A költségeket mindig a meghívó fél állta, része volt a fellépésnek. Vagy repülőjegyet biztosítottak vagy útiköltség címen egy adott összegből kellett gazdálkodni. Szerencsére így a zenekarnak ez nem jelentett anyagi terhet.
S.: Nagyon jó angol dal legyen, jó klip. Utána külföldi promóciós kampányt kell indítani, vagy be kell fizetned magad egy tévéhez.
K.: Ennél sokkal komplexebb, ahogy én látom. A nemzetközi slágerek mögött olyan promóciós gépezet van, amiket nem tudnánk nulláról felépíteni és fenntartani. Nyilván nagyon fontos a nagyon jó termék (dal, klip), de meg kell találni azokat a csomópontokat, megjelenési felületeket, ahonnan tovább tudunk terjedni. Ehhez kell egy nagyon jó minőségű promo-pakk, amit akár gerillamódszerekkel is szét lehet küldeni kiadók A&R részlegeinek, showcase fesztiváloknak. Szerintem ma már nem nagyon vannak szabályok, ugyanakkor még mindig nagyon fontos az a gépezet, amik menedzseli, hogy hány emberhez jutnak el a dolgok (VEVO, Spotify, kiadók). Kicsiben kell kezdeni, minden lehetőséget meg kell ragadni, szét kell küldeni rengeteg emailt, el kell küldeni az anyagot zenei blogoknak, a pozitív visszajelzések mentén pedig tovább építkezni. Ez a folyamat elég lassú és nagy anyagi befektetéssel is járhat.
Konklúzió vagy jó tanács?
L.J.: Ez egy olyan szakma, amit csak szívvel-lélekkel lehet művelni, a buktatók és az áldozatok ellenére is.
K.: Legnehezebb nulláról egyre eljutni. Lényeg, hogy az ösztönökre kell hallgatni. És sokszor bejönnek olyan ötletek is, amikről nem gondolnád, hogy bejöhet.
tweet
like
+1