“A lemezboltok kirakatában csak Bowie-lemezek és hamarosan az előzetesen nem tájékozódó kollégák is mind tudják, a városi múzeumban a „David Bowie is” kiállítást lehet megnézni” – Morcz Fruzsina Hollandiában járt, a “David Bowie is” kiállításon, az artportal.hu kérésére megírta az élményét, a szöveg rövidebb változata ide kattintva elérhető.
Január 11-én hétfőn késő délelőtt, ahogy médiafogyasztó emberek milliói, arra ébredtem, hogy David Bowie nincs többé. A lebénító döbbenet után rémülten kezdtem kutatni hiteles források után, nem hoax-e ez a gyomorbavágó hír.
Kedd este egy magyar zeneipari delegációval a Groningenben rendezett Eurosonic konferenciára indultam, busszal. Az utolsó pillanatban az egyik benzinkútnál csatlakoztam azokhoz, akik rekordhallgatottságot generáltak a hátramaradt lemezeknek a Spotify-on és letöltöttem a „Nothing has changed – The best of David Bowie” című playlistet. Az osztrák és a német benzinkutak újságosállványán álló összes napilap címlapján Bowie. Mivel alig több mint két héttel korábban halt meg Lemmy Kilmister, ezért, magam számára is szégyenletes módon, önkénytelenül is megteszem az összehasonlítást: a Motorhead frontemberét nem gyászolta ennyi napi- és hetilap: David Bowie (pop)kultúrában betöltött – az egész világon hasonlóan értékelt jelentősége és – szerepe – egészen más.
A buszban nem tudunk nem beszélni az egy nappal korábbi hírről: mögöttem egy elismert zeneipari szakember ül, két nagy hallgatás között elmeséli, hogy egy online szolgáltatást használt kedd délután és ahogy írta be a régesrég használt jelszavát, megakadt, mert hirtelen szíven vágta, hogy egy Bowie-szám címét gépeli.
Groningenben eleinte nyoma sincs annak, hogy Bowie meghalt: a konferencia területén sehol egy emléktábla, egy emlékkonferencia-panel. Azonban a konferencia és a város más formában ugyan, de nagyon is emlékezik Bowie-ra: a lemezboltok kirakatában csak Bowie-lemezek és hamarosan az előzetesen nem tájékozódó kollégák is mind tudják, a városi múzeumban december közepe óta, egészen márciusig (a sajtóhírek szerint David Bowie halála után meghosszabbított nyitvatartással), a „David Bowie is” kiállítást lehet megnézni.
A 2013-ban megnyitott, többek között New Yorkban és Melbourne-ben is bemutatott, Európából Tokióba készülő világvándor Bowie-tárlat nem véletlenül van a legnagyobb európai zeneipari konferenciával és vásárral egy helyen, egy időben: mondhatni borítékolható volt, hogy a világ különböző pontjairól ide utazó promoterek, menedzserek és koncertszervező ügynökök örömmel látogatják meg az immár harmadik éve folyamatosan tovaköltöző kiállítást.
Mivel az előző esti showcase koncertek után a konferencia panelbeszélgetései és az igazi élet csak délben indul az Oosterpoort nevű szakmai helyszínen, szobatársammal péntek reggel tízre veszünk jegyet a Groningen Múzeumba. Később olvasom, január 11-én, a halálhír napján a múzeum hétfőhöz híven zárva tartott volna, de a tragikus eseményre való tekintettel megnyitotta a kapuit, és rengeteg gyászoló rótta le tiszteletét. Nem lettem volna aznap a múzeumi dolgozók helyében.
Péntek reggel múzeumnyitás után pár pillanattal lépünk be az üres előtérbe, ahol két hatalmas, egész alakos fekete-fehér Bowie-fotóval találjuk szembe magunkat. A bal oldali képen kötőjellel két dátum, egy születés és egy halál időpontja, a kép előtt egy asztal, rajta egy fekete keretben egy Bowie-fotó, egy vendégkönyv, az asztal előtt szék, a földön virágcsokrok. Az akkor még szinte üres múzeum előterében szívfacsaró élmény ez: a gyász nem az életműnek, hanem az amögött álló David Jones halálának szól és teszi az egész helyzetet zavarbaejtően személyessé és mélységesen szomorúvá.
A kiállítás címe – „David Bowie is” – egészen más jelentést nyert 2016. január 10-én. „David Bowie is” – azaz valamit tesz, valamilyen: jelen időben van a csonka mondat.
’David Bowie van’, fordítanám kissé sután és helytelenül, ha nem tudnám, hogy a kiállítás termeinek elrendezéséből visszakövetkeztethetően ez egy kezdet csupán és az angol nyelvben egy folyamatos jelenben ragozott igével vagy egy melléknévvel, esetleg főnévvel együtt lenne teljes mondat.
Ez a nyelvi szerkezet az, ami kiállításszervező elemmé válik, hiszen a tárlaton a teremcímek az adott kiállítási tárgyak, anyagok szervezőelvére utalnak, úgymint „David Bowie is not David Jones” (’David Bowie nem David Jones’ – David Jones néven való megszületésétől a David Bowie ikon megjelenéséig tartó korszak bemutatása); “David Bowie is crossing the border” (‘David Bowie átlépi a határt’ – többek között nemi szerepekkel való művészeti játékainak és művészeti együttműködéseinek terme); „David Bowie is wearing what he wants” (‘David Bowie azt viseli, amit ő akar’ – színpadi és videóklipjelmezek); „David Bowie is someone else” (‘David Bowie valaki más’ – film- és színházi szerepek terme); „David Bowie is on stage” (’David Bowie színpadon’ – élő koncertek terme).
Azonban azzal, hogy az ünnepelt alkotó időközben meghalt, az életműkiállítás Bowie halálának pillanatában hiányos emlékkiállítássá is vált, és ezért a tárlat címe 2016. január 11. óta kinyilatkoztatásként is értelmezhető. Az első emeleten, az előtérben a falon fekete keretekben számtalan fénykép található, felette a szívenütő mondat: „David Bowie is forever now”. (’David Bowie most(már) örökké’.)
A Bowie-tárlat kapcsán fontos megemlíteni, hogy a könnyűzene és annak ikonikus alakjai ritka, de nem ismeretlen vendégei a világ kulturális emlékezetét megőrizni és bemutatni hivatott intézményeinek, elég csak a 2010-ben a Dán Nemzeti Múzeumban rendezett Bob Dylan-kiállításra vagy éppen a British Music Experience tárlatra gondolni. Azonban az, hogy a londoni, döntően iparművészeti és divattörténeti kiállításokra szakosodott, olyan művészek, mint Gustave Courbet, Eugène Delacroix vagy Edgar Degas festményeit kiállító Victoria and Albert múzeum rendez kiállítást egy popzenészről, már a látogatás előtt is más kontextust sugall.
A belépésnél egy fejhallgatót és egy hozzá tartozó apró irányítóberendezést kapunk, ami szenzoros érzékelővel van ellátva, azaz tudja, a látogató hol áll és eszerint szólal meg a fülében a kiállítási tárgynak megfelelően beszéd vagy zene. A kiállítás annak technikai megoldásai miatt – hiába vagyok sokadmagammal, tizenegy órakor tele a terem Eurosonic-karszalagos látogatókkal – magányos élmény. Ez most, a fekete teremben különösen érzékennyé tesz.
Az első, David Jones születésétől David Bowie megjelenéséig tartó korszakot bemutató teremben először David Bowie szólal meg és buddhizmust, hinduizmust emleget. Ez öt nappal a halála után mar, a kiállításra belépve egészen máshogy hat a rögtön Bowie hangját hallani, éppen vallásról beszélve.
A termeken végigsétálva az is megkedveli Bowie-t, aki munkásságát eddig nem ismerte alaposan, a kiállítás második szintjére érve pedig mélyen tiszteli a művészeti irányzatokkal és -ágakkal magánemberként és alkotóként aktív kapcsolatban álló kiállításhőst.
És ez az, amiről a kiállítás leginkább és Bowie halála után még hangosabban beszél: Bowie egy alkotó, egy korszakos művész, akinek jelentősége éppen az intellektualitásában és szellemi szabadságában gyökerezik. Nem csak a divathoz, filmes, színházi alkotásokhoz vagy éppen az emberiség történetéhez (a holdraszállás, a Mechanikus narancs vagy éppen Brecht ifjúkori darabja, a Baal, melyek mind a Bowie-életmű és így a kiállítás részei) kapcsolódik a Bowie-univerzum, de a saját önértelmezésünkhöz is, legyen az éppen dalszövegalkotás (Bowie sajátos dalszövegösszeillesztési technikája) vagy a nemi szerepek. Könnyen megkapjuk a magyarázatot, egy angol, elismert múzeum miért szervezett Bowie-ról még annak életében kiállítást.
Az első emeleten, a lépcsőházba érve a már említett „David Bowie is forever now”-fal fogad.
És ekkor végre megértem, miért nem szerepel a földszinten az előtérben, a két dátummal ellátott képen sem a David Bowie, sem a David Jones név: David Jones meghalt, de a kiállított hatalmas fekete-fehér fotón, ahogy még felesége, Iman („David Jonesba szerettem bele és nem David Bowie-ba”) és maga Bowie is elválasztotta, David Bowie, az alkotó, a „persona” szerepel.
A második szintre érve egyre nyomasztóbb lesz a tény, a mindezeket alkotó magánember, David Jones meghalt, a vizuális elemek annyira közel hozzák: hatalmas falra vetített koncertvideók, még több általa viselt színpadi kosztüm. Emberek ülnek a képernyők előtt, mosoly sehol. Más lehetett a kiállítási élmény ebben a teremben 2016. január 11. előtt.
Hazafelé a buszon, hajnali kettő és három óra között vitába keveredem egy előttem ülő utastársammal: miért és minek is érdemes egyetemre járni, ha éveket vesz el a tanulás, az ott megszerezhető, az életben szerinte nehezen hasznosítható lexikális és elméleti ismeretnek nem sok a gyakorlati haszna. Tanulásmániásként érvelek szemlélet, szakmai és/vagy kulturális párbeszéd ismerete és sok minden más mellett, csak a lényeg, az abban a zenei közegben ütőkártyaként használható érv nem jut eszembe: David Bowie, az intellektuális művész. Aki annyira megkérdőjelezhetetlenül része lett a kultúrtörténetünknek, éppen a műveltsége, a komplex(en értelmezhető) alkotásai által, hogy a halála után mind az angol jobb- és baloldal miniszterelnöke, azaz David Cameron és Tony Blair is siettek hangsúlyozni: Bowie-t kamaszkorúk óta hallgatják, az ő zenéjén nőttek fel. Az Egyesült Államokban utcát keresztelnek át, Belgiumban csillagképet neveznek el róla, arcmásának bankjegyre kerülése érdekében petíció indul. És mindezt igazolja, mintegy érthetővé teszi a kiállítás, a „David Bowie is”.
Hajnali négykor, már egyedül virrasztva az esztétika szakon engem oktató egyetemi tanáraimra gondolok, de csak néhányukra, akik előtt huszonévesen szégyelltem, hogy engem a popkultúra ennyire érdekelt – mert ők nem ezt a popkultúrát ismerik, ami David Bowie. Mindannyiuknak látnia kellene a Groningenben időző tárlatot. Ahogy – a szakmabélieken túl – a könnyűzenei támogatásokról mindenkor mindenhol döntő politikusoknak is.
David Jones meghalt. David Bowie van.
Morcz Fruzsina a Zeneipari menedzsment kurzusunk vezetője.
tweet
like
+1