Született stratéga. Bár csapatmunkának mondja, a Tankcsapda történetét jól ismerők tudják, hogy a zenekar hazai sikere a dalok népszerűségén túl sokban Fejes Tamás stratégiai szemléletének is köszönhető. A dobolás mellett saját hangszerüzlet-hálózata van, Debrecenben zenei klubot nyitott Roncsbár néven és már most a Tankcsapda 30 éves jubileumán jár az esze. Fejes Tamással, a Tankcsapda dobosával és menedzsmentmotorjával Harangi Ditta beszélgetett.
A legenda szerint, mikor beszálltál a Tankcsapdába 2000-ben, elmesélted Lovasi Andrásnak, hogyan képzeled a Tankcsapda karrierjét és aztán ezt akkurátusan meg is valósítottad.
Mikor bekerültem, nem volt ennyire tudatos, hogy elindul egy építkezés. Elkezdtük Lacival ketten, Levente kiment Amerikába egy fél évre, Kémeri Peti, az akkori menedzser el lett bocsátva. Nyakunkba vettük az ügyintézést, mindent, ami egy zenekar működéséhez kell a próbák és a zeneírás mellett, turnék, fellépések szervezését, stb. Akkor szembesültem azzal, hogy mivel is jár a zenekari háttérmunka.
Az egész tudatos stratégiaépítés egy reflexió azokra a kérdésekre, amik felvetődnek egy ilyen meló során. Nem volt előre eltervezett, egyszerűen ahogy jöttek a feladatok, azokat próbáltuk mindig a lehető legjobban megoldani. A felmerülő kérdésekre nyolcvan százalékban én adtam a legjobb válaszokat, és egy idő után a srácoknak természetes volt, hogy automatikusan hozzám passzolják. Talán nekem van a legjobb érzékem a zenekar menedzsmentjének koordináláshoz. Nem volt mögötte tudatos felkészülés vagy tanulóidőszak, még csak az sem, hogy bárki elmondta volna, hogyan kell ezt csinálni. Egész egyszerűen fejest ugrottunk a tennivalókba, ahogy éreztük, úgy toltuk.
2004-2005-től kezdődően jöttek a folyamatos visszaigazolások, hogy valahogy mi mást kezdtünk el csinálni, mint a többi zenekar, elkezdtünk másképp gondolkodni, máshonnan közelítjük meg a dolgokat, nem a bevett szokások szerint, hanem a saját fejünk után megyünk. Ez egyre eredményesebb volt, egyre nagyobb elismerést hozott a szakmában is.
Én magam is csodálkozom azon, hogy az elmúlt 2-3 évben többször megkaptam, mekkora zseni vagyok; én ezt nem így érzékelem, nem is gondolom ezt magamról. Az nagyon fontos, hogy mindennek az alapja a zenei produktum, ha ez és a szükséges háttér nincs meg, akkor nem tudna működni a dolog. Azt gondolom, hogy a közönséget csak rövid távon lehet átverni, hosszú távon nem, ezért kell olyan produktum, ami tartalmas és hosszú távon fenntartható.
Volt valaha konfliktus Tankcsapdán belül menedzsmentkérdések miatt?
Volt, de megoldottuk. Egyszerű a sztori, egyetlen ügy létezik a zenekarnak: a zenekar, maga a zenélés, a színpadon állás, és mivel ez az egyetlen cél vezérel minket, még ha olykor más is a véleményünk egy-egy szituációról, mindig ezt a célt szem előtt tartva döntünk, mérlegeljük a másik véleményét. Én sem mindig értek egyet Laci hangszerelésével vagy dalszövegével, de mégis tudok kompromisszumokra hajlani. Maximálisan próbálom figyelembe venni, hogy ő a zenekarban a „tanszékvezető”: magyarul ő a szövegíró, éppen ezért nagyon ritkán nyúlunk bele a szövegeibe vagy teszünk javaslatot, és ezt a mozgásteret ugyanúgy megadják nekem is a srácok a menedzsment-kérdésekben. Jelzik, ha valamit nem szeretnének, valamiben nincsenek benne, le tudnak engem szavazni, meg tudnak vétózni. Az évek során kialakult az, hogy ki miben jó, miben eredményes, kinek mekkora a saját tere, amiből időnként enged is. Nem lehet minden kérdésen rugózni, fennakadni, mert akkor nem halad a zenekar. Például ha nekem nem tetszik egy apróság egy pólómintában, bele se megyek. Olyannyira letisztult ez a felállás mára, hogy nagyon ritkán, nagyon szélsőséges esetekben fordul elő, hogy egymást felülbíráljuk. Az mindenképpen fontos, hogy a zene közös, mindhárman egyenlő arányban vesszük ki a részünket, még akkor is, ha Lacitól indulnak ki az alapok. Azt gondolom, ezt hagyni is kell, hogy a frontembertől induljanak ki az alapok – bár Sidi most már teljes nótákat is hoz a zenekarba – mert akkor jó egy frontember, ha személyesek a dalai. Ha nem őrá lenne szabva teljes egészében, akkor nem passzolna a ruha.
Szükséges egyfajta született intelligencia is, mindenkinek éreznie kell azt magában, hogy meddig mehet el a másikkal szemben és meddig érdemes elmennie a másikkal szemben. Ellenkező esetben ez odáig fajulhat, hogy az emberek elhidegülnek egymástól, nagyon elmérgesedik a viszony, átfordul az egész egy belső erőfitogtatásba, viszályba, rivalizálásba, és ez végül a produktum rovására mehet. Ha az ember a személyes dolgaival, problémájával van elfoglalva, és megfeledkezik a produktumról, akkor a lényegről feledkezik meg. Mindannyian nagyon szeretünk marháskodni saját magunk és mások szórakoztatására is, de alapjában véve mind meg tudjuk állapítani, hol van a határ. A közönség felé, egymással szemben, és a körülöttünk lévő emberekkel szemben is. Azt gondolom, hogy egy alkotóközösség hosszú távú alapja ez, hogy mindenki tiszteletben tart mindenkit, mindenki tudja, hogy kinek meddig ér a jogköre, ki mikor mérges és meddig forszírozom, hogy miért mérges. Olyan ez, mintha folyamatosan a családoddal lennél.
Mi szerint határoztátok meg a menedzsmentcélokat és a menedzsmentben dolgozók feladatköreit?
2006-2007 környékén volt egy nagyon erős húzásunk, amikor meghalt a lemezpiac és el kellett dönteni, hogy lefelé építjük magunkat és csak a régi közönségre figyelünk, az emlékekből élünk tovább, vagy megpróbálunk egy olyan váltást, nyitást elindítani, hogy elfogadják, mi vagyunk a magyar Tankcsapda zenekar, és ezt mindenkinek belevéssük az agyába. Egy zárt, szűk körre irányuló belső kommunikációval ez nem sikerülhet. Azt, hogy sarki fűszeres meg a csemege abc-ben dolgozó néni is tudja, hogy mi az a Tankcsapda, nagyon komoly munkával lehet elérni, ráadásul mindezt úgy, hogy ne legyél hiteltelen.
Van egy erkölcsi norma, amit az ember nem lép át. A cél az volt, hogy elérjünk egy szélesebb réteget, de úgy, hogy közben ne veszítsük el az irányítást. Vagyis megtartsuk a kisebb, 250 fős klubkoncerteket is, de amikor egy ideig nem lépünk fel Budapesten, utána egy sportcsarnokban tíz-tizenöt-húszezer embernek is tudjunk játszani.
Ennek a folyamatnak egyik eleme a szponzori együttműködés. A lemezpiac összeomlására, a zeneipar változásaira a Tankcsapda így válaszol, és végül ez olyannyira önjáróvá vált, olyan szinten mellénk álltak az emberek is, hogy most már ott tartunk, se egy fesztivál, se egy lemezkiadó nem tud minket zsarolni semmivel. A saját brandünket, magunkat irányítjuk, hogy nem vagyunk rákényszerítve semmilyen kompromisszumra. A szponzoraink által megváltottuk a saját szabadságunkat, nem pedig eladtuk magunkat. Nagyon sok pénzt tudtunk fektetni a produkcióba, így a fesztiválok részéről kihagyhatatlanná vált a zenekar, nem tudják azt megtenni, hogy nincs Tankcsapda, vagy ha egy-két év ki is marad, akkor utána biztosan lesz, mert követelni fogják az emberek. Olyan lemezt csinálunk, amilyet mi akarunk, úgy szól egy lemez, ahogy mi akarjuk, ott vesszük fel, ahol mi akarjuk, ahhoz csinálunk klipet, amihez mi akarunk, és arról szól egy videoklip, amiről mi akarjuk.
Magyarországon nagyon kevés olyan zenekart tudnék mondani, aki annyira szabad és öntörvényű, mint mi.
Hogyan kezeltétek a sajtó reakcióit?
Nehéz volt az az időszak, amikor a szkeptikus (pláne rock)sajtó, azonnal megtalált minket azzal, hogy eladtuk magunkat, folyamatosan lejárató kampányt próbáltak ellenünk indítani, és ez egy időre komolyan meghatározta a zenekarral szembeni közhangulatot. Történt mindez ahelyett, hogy megmagyarázták volna az embereknek, hogy a változás egy új korszaknak a szele, és mi ebbe a szélbe belekapaszkodunk, nyitottunk egy szélesebb réteg felé, ami minket maximum fölfelé emelhet, és a szponzoroktól kapott pénzt mi a produkcióra áldozzuk.
A sajtónak borzasztó nagy felelőssége lenne abban, hogy felismertesse a változásokat. Vegyük például a fiatalokat, akik még teljesen naivan állnak mindenhez. Amikor fogékonyak lesznek a zenére, kultúrára, elkezdenek utána olvasni a dolgoknak, és ők tényként kezelik, ha azt olvassák egy zenei platformon, hogy a Tankcsapda eladta magát. Az újságírók sokszor nem érzik, hogy ezzel mit is művelnek, holott ők maguk is tudják, hogy a világ minden pontján ezek a bevált dolgok a zeneiparban. Ez az ellentmondás nem jó dolog.
Végül a közönség is meglátta és tapasztalta az eredményeket, szerencsére jó lemezek is születtek ebben az időszakban, és nem egyértelmű slágerekkel jelentkeztünk videoklipek, dalok szintjén sem. Érezték, hogy tényleg arról van szó, hogy a saját kezünkbe vesszük a gyeplőt. Egyszerűen bevezettük azt, hogy a szponzorainkon keresztül plusz szolgáltatást kapnak az emberek, nem pedig elvesznek tőlük, és nem nyomnak le a torkukon semmit, amit ők nem akarnak. Illetve látják azt, hogy mi az eredmény, és ma már ott tartunk, hogy más zenekarok is próbálják ezt mintaként alkalmazni.
Néhány év alatt a sajtó is eljutott oda, hogy ma már erényként hozzák fel, nem pedig kritikaként azt, hogy a változást mi hamar felismertük, és elindultunk egy új irányba. Például míg három-négy évvel ezelőtt a MOL ciki volt, ma már azt írják, hogy mekkora dolog, hogy Közép-Európa legnagyobb vállalkozása egy rockzenekar mellé áll, egy vidéki rockzenekarba fektet be, mert látja benne a jövőt.
Végeredményben minket és a hitelességünket igazolja hosszú távon, hogy nem kapkodtunk jobbra-balra annak hatására, hogy mit írnak rólunk cikkekben, hozzászólásokban. Ezek a kritikus hangok árthatnak hosszú távon, de mi akkor is kitartottunk a döntésünk mellett. Azt gondolom, hogy ha következetes munkával és válaszokkal igazoljuk magunkat, akkor a helyzet egyértelmű, nincs miről beszélni.
Mennyire terveztek előre?
Három-négy évre, de most például én már a 30 éves Tankcsapda-jubileumon gondolkodom, mert ahhoz képest kell visszafelé tervezni.
Sokan attól félnek, hogy miket lehet még kitalálni, hova lehet még fejlődni. Igazság szerint nálunk még mindig sokkal több terv van, mint amit meg tudunk csinálni, amennyi időben belefér. Állandóan halogatjuk a pihenést is, mert még annyi tennivalónk van, annyi dolgot találtunk ki, hogy nincs idő pihenésre, de ez így jó. Még aktív a zenekar fizikailag és mentálisan is, és addig, amíg akarjuk is, hogy így legyen, gyarlóság lenne mesterségesen leállítani magunkat. Ráadásul ha a közönség is ezt igazolja vissza, akkor pláne. Számunkra is elképesztő és megdöbbentő, hogy mennyire megy még mindig a zenekar. Nem érezzük magunkat cikinek, nem érezzük magunkat fáradtnak. A háttérben már mi is jobban odafigyelünk magunkra, tudatosabban élünk. De mindaddig, amíg ott a közönség, jönnek a fiatalok is folyamatosan, addig minek is állnánk le?
Látod-e ennek a karrierívnek a végét?
Azt gondolom, hogy akkor van vége, ha emberileg megromlik köztünk a kapcsolat. A közös zenélésnek, egy zenekar hosszú távú működésének az alapját az emberi belső viszonyok adják. Ha az emberi viszonyok nem működnek, a zenekar sem fog. Ehhez képest másodlagos, hogy ki milyen hangszeres tudással bír, mit csinál a zenekarban, az a lényeg, hogy a zenekari kohézió mindig a lehető legerősebb és leginkább kiegyensúlyozott legyen. Ha az emberi oldal megromlik, az mindenre kihat. Azonban ha erős a kohézió, akkor süt a színpadról is az energia, az összetartás. És természetesen, ha megvan az egység az alkotói társaságban, akkor a produktum is erős lesz. Nem fáradsz el se mentálisan, se fizikailag, könnyebben regenerálódsz. Egymást inspiráljuk a zenekarban, egymásért tesszük ezeket a dolgokat. Ha valaki ezt mérgezi, akkor elvész a motiváció.
A debreceni kötődés milyen szerepet játszik a Tankcsapda életében és hogyan befolyásolja a menedzsmentteendőket?
Még ’96 környékén felmerült a Pestre költözés ötlete a zenekarban, de ha ez megtörtént volna, akkor már talán nem is lenne Tankcsapda. De a józan ész győzött, ’99 után pedig nem is volt kérdés, hogy maradunk. Az, hogy mi debreceniek vagyunk, az nem azt jelenti, hogy Debrecenből lehet mindent megvalósítani, mi ma is hetente járunk fel Pestre ügyintézés végett. Nagyon Budapest-központú az ország, ezzel nem lehet mit csinálni. Mi úgy voltunk vele, hogy nem feltétlenül optimális az, ha valaki debreceni és a fővárosban kell intézni a dolgokat, de ezeket az utakat zenekari megbeszéléssel töltjük, így hozzuk ki a rosszból a jót, erre használjuk fel ezt a távolságot. Nem olyan egyszerű a sztori innen, de igazság szerint szeretünk debreceniek lenni, lokálpatrióták vagyunk, ide születtünk, itt vagyunk otthon, úgy szeretjük, ahogy van.
Karrier szempontjából inkább egy üzenet ez a debreceniség, hogy vidékről is fel lehet kapaszkodni kitartó és elszánt munkával. Nem azon múlik, hogy pesti vagy pécsi vagy debreceni vagy szegedi valaki, hanem azon, hogy akarja vagy nem akarja csinálni. Meg kell csinálni, kreatívnak kell lenni. Ha el akarod érni, hogy a dolog működtetve legyen, akkor működni fog. Ha meg akarod oldani, megoldod. Erre egyre több az üdítő példa, Pécsről is ott a 30Y, a Punnany. Egy idő után talán már nem is lesz ennyire hangsúlyos a Pest-központúság, de az tény, hogy ott kell lenni, Pest ebben a szakmában megkerülhetetlen. Az pedig a vidéken is múlik, hogy mennyire tud megerősödni.
Külföldi, a műfajban mértékadó zenekarok kommunikációját és menedzsmentjét figyeled-e?
Az nem igaz, hogy különösebben utánamennék vagy fürkészném. Én abban hiszek, hogy miközben jövünk-megyünk a világban, és beleütközünk valamibe mindenféle különös kutatás nélkül, az működik. Azok a zenekarok, azok a marketinghúzások, azok az ötletek, amik csak úgy elkapnak, arcon csapnak valahol, az a valami, annak van értéke, az megfog. Ha egyből üt ezzel a túlkínálattal teli rendszerben, az tényleg jó, és lehet is alkalmazni.
Mik a sarkalatos pontjaitok stratégiában, szponzorációban?
A hitelesség a legfontosabb. Csak úgy tudunk bárkivel együttműködni, ha a hitelességünk, mondanivalónk nem csorbul, és ez elsősorban magunk miatt fontos. Amit mi képviselünk, ami nekünk tetszik, amire azt mondjuk, hogy jó, nekünk tetszik, azt szívvel-lélekkel tudjuk csinálni, tudunk benne hinni.
A másik, hogy a Tankcsapda-rajongó azt érezze, jól jár, valamit kap ezáltal, amire ő maga is azt tudja mondani, hogy neki ez tetszik, ő is örömmel vegyen részt ebben az együttműködésben. A rajongónak is azt kell éreznie, hogy neki is jó az együttműködés, ő is jól jön ki belőle. Fontos, hogy a Tankcsapda-rajongótábor is üdvözítse a szponzori együttműködést.
Az olyan együttműködési lehetőségekre nemet mondunk, amikor nem jó az adott márka kommunikációja, nem tud jól kommunikálni, mert az a mi zenekari kommunikációnknak sem tesz jót, és imidzs szempontjából is rossz mindenkinek. Az itthoni marketingben sokszor azt látom problémának, hogy mindig felülről kommunikálnak, mindenből presztízsértéket akarnak csinálni, nem találják az utat a célcsoportjukhoz. A MOL is felismerte, a Tankcsapda révén most közvetlenül, egyenesben tudnak szólni azokhoz, akiknek kommunikálni akarnak.
A zenekari szponzoráció fontos mind a haza, mind a külföldi karrierépítés szintjén, mert főzenekari státuszban itthon is oda kell tenned azt, amit egy nyugati zenekartól elvárnak.
Azért, hogy a jegyárakat lenn tartsuk, a produkció színvonalát pedig fent, és a rajongó jól érezze magát, a pénzt mi a produkcióba fektetjük. Tehetséges zenekarból rengeteg van minden országban, innen kitűnni, európai piacra kimenni és szinten maradni, az rengeteg tudatos munkával jár, kockázatvállalással, anyagi befektetéssel. Nagyon összetett ez a dolog.
Mi a külföldi koncertek mögötti menedzsmentstratégia?
Nagyon szerettünk volna mindig is külföldön játszani, egyrészt mert tudtuk, hogy mennyi magyar él kint, másrészt ki akartuk próbálni, milyen a kinti miliőben játszani. Huszonhárom éves volt a zenekar, mikor ennek tudatosabban nekikezdtünk. Itthon már mindent megcsináltunk, minden klubban, művházban játszottunk, ismerjük az összes büfést, és egy ponton túl nincs motiváció. Ez egy új motiváció. Az első tavaszi turné nagyon jól sikerült, és ma már evidencia, hogy külföldön is turnézunk.
Van egy „emberünk”, Takács Árpád, aki sokat jár külföldre, „első számú” Tankcsapda-rajongó, és vele kezdtünk el ötletelni, majd egy közös megbeszélés és elhatározás után a nyakába vette a levelezést a klubokkal, mi pedig elláttuk tanácsokkal. Ő a külföldi összekötőnk, nagy rajongóból lett nagyon jó szervező, beletanult a szakmába, mert kérdezett, és nagy hévvel, óriási lelkesedéssel csinálja.
Ehhez is komoly elhatározás és elhivatottság szükséges a zenekar részéről, akarnod kell, hogy játssz. Persze a zenekari stratégiában is fontos, például amikor egy 19 állomásos Európa-turnén 11 állomás elővételben teltház, az nagyon komoly presztízsértékkel bír. Erre még a külföldiek is felkapják a fejüket. Letesszük a számokat az asztalra, és már nem is kérdezik, hogy ki ez a zenekar. Volt olyan sztori, hogy nem akartak engedni minket mint magyar zenekart játszani, és a Toten Hosen menedzsere telefonált oda azzal, hogy be lehet fejezni, mert ez egy nagyon jó zenekar, aztán másnap visszahívtak és mehettünk. Teltházat csináltunk, és utána azt mondták, bármikor visszamehetünk. Vannak érdekes sztorik azért Európában is.
Tudatosan úgy hirdetjük magunkat, hogy mi magyar rockzenekar vagyunk, magyarul éneklünk, ezt a „pikantériát” ragadtuk meg. Nem törünk világmegváltó babérokra, magyar klubzenekar akarunk lenni Európában vagy akár Európán kívül is. Ha bárhol tudunk játszani párszáz főnek, az már bőven jó a mi magyarországi karrierünkön túl.
Az a tapasztalatunk, hogy nagyon nyitottak külföldön a klubba járó emberek, és érdekes nekik, hogy nem angol szöveggel szól a zene. Franciaországban például a fizető vendégek majdnem fele nem magyar volt. Kíváncsiak voltak, hogy milyen egy magyar rockzenekar, és mindenki a plafonon volt, olyan bulit csináltunk. Sok pólót és CD-t is eladunk, és szoktunk e-maileket is kapni azoktól, akik ott eljöttek a koncertekre.
Kérnek-e tőled tanácsot zenekarok látva a működő menedzsmentmodellt?
Kérnek, elsősorban abban, hogy merre induljanak, mit csináljanak, kivel érdemes dolgozni, hogy tudnának szponzort találni. A szponzor-kérdés kilencven százalékban téma, mert mindenkinek tőke kell. A turnézás és a zenélés nagyon költséges dolog, ha valaki nem tud tőkét belevonni, nem megy. A pénz azért kell, hogy tudjon működni a dolog, el tudj kezdeni alulról építkezni. Nem arról szól, hogy pénzt tudjon kivenni az ember belőle.
Nincs energiám plusz zenekar-menedzsmenttel foglalkozni, de szimpatikus zenekarokat összehozok szimpatikus emberekkel, akikkel tudnak együtt dolgozni. Mindig is úgy voltam vele, hogy vagy csinálok valamit, vagy nem. Ha lenne időm és energiám más zenekart is menedzselni, akkor menedzselném, de nincs. Baráti zenekaroknak, akikkel jóban vagyok, szívesen segítek. És szurkolok nekik, hogy befussanak. Beszélgetünk, elmondom a tanácsaimat, és jó látni, ha sikerül nekik elindulni.
tweet
like
+1