Göczey Zsuzsa a Zeneipari menedzsment kurzus indulása az egyik legkedveltebb vendégoktatónk: rendszeresen megfordulunk nála terepbejáráson a Klubrádióban, az általa szerkesztett Basszus című műsorban. Zsuzsa élő zeneipari legenda, de erről ő maga nem igazán vesz tudomást: diákjainkat rendszeresen zavarba hozza közvetlenségével. Hány hónap alatt került végre adásba egy dal a nyolcvanas években? És miből állt akkoriban a magyar zeneipar? A Zeneipari Hivatal ‘Nők a zeneiparban’ sorozatában olyan nőket mutatunk be, akik évek óta dolgoznak a magyar zeneiparban.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a zeneiparral? Mi vonzott benne?
Nem mondhatnám, hogy kifejezetten igyekeztem volna a zeneiparba. Nem az iparba igyekeztem. 1969-ben megkaptam a gitártanári diplomámat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Tétováztam, hogyan legyen tovább. Azon melegében sikerrel megpályáztam egy klasszikus gitártanári állást Cegléden. Gondoltam, mennyire klassz lesz utazgatni és önállónak lenni, pénzt keresni. Ez csak addig tartott, míg el nem utaztam egy bemutatkozó látogatásra a Cegléd külsői zeneiskolába. Hazaérve írtam egy levelet, hogy sajnos – már nem emlékszem, mit hazudtam – mégse tudom elvállalni az állást, 1200 forint, saját zsebből hosszan vonatozni, poros utcákon fél órát gyalogolni, elment a kedvem. Minthogy általános iskolás koromtól tagja voltam a Magyar Rádió Gyermekkórusának, azt határoztam, hogy felnőttként is ott próbálkozom. Arról a könnyebbségről nem is szólva, hogy pár saroknyira laktam a Rádiótól.
Először, ezt se tudom már miért, technikus-felvételre jelentkeztem, ami halláspróbából állt legelső sorban. Rögtön felvettek, de a fő hangmérnök levelet írt a Zenei főosztály vezetőségének, hogy van itt egy lány, aki inkább hozzájuk való volna.
Három hónapig technikusként dolgoztam, majd 1970-től külsős zenei munkatárs lettem. Elég hamar kiválasztott Komjáthy György, legyek az ő munkatársa. Akkoriban már javában tanultam angolul, ami szerencsés volt a rendszeresen nyugatról beérkező lemezek címeinek a kötelező fordítása miatt. Ezt persze nem én, a kis kezdő csináltam, de hagytak belekotyogni.
A munkám Komjáthyval az volt, hogy az ő heti több műsorához előkeressem a zenéket, kikérjem a szalagtárból, levigyem a kettes stúdióba, s az ő előre megírt műsortervei szerint föltegyem a szalagokat a magnókra, beálljak a lemezeken a megjelölt számokra és időben elindítsam őket.
Ez éveken át ment, s közben egyéb szerkesztők is igényt tartottak rám, nem csak a Zenei, de az Ifjúsági osztály szerkesztői is, külsős zenei szerkesztőként. Elég hamar kapós lettem, mert meglehetős zenei ismeretet szereztem, beleértve a zenészismeretségeket is, tudtam, mit hol keressek és technikailag is ügyes voltam. Ezt mind azért mesélem ilyen részletesen, hogy látszódjék: klasszikus zenészként hogyan csúsztam át a „könnyűzene”világába.
Eltelt így 10 év, amiből 8 évet egy XIII. kerületi zeneiskola félállású tanáraként töltöttem, mivel az átkosban büntették, ha valakinek nem volt igazolható munkahelye. Az ilyet kmk-nak, „közveszélyes munkakerülőnek” nevezték. Gáz volt, ha igazoltatott a rendőr s a személyiben nem volt kitöltve a munkahelye rubrika.
Sokat dolgoztam, sokat kerestem, de szerettem volna alkalmazottja lenni a Zenei főosztálynak, mivel nyarakon sokat helyettesítettem s meg voltak elégedve velem, nekem pedig megjelentek a műsoraim a ma már elképzelhetetlen Rádióújságban, és sikereim voltak.
Erre 1980 februárjáig kellett várnom. Igazán üres hely se nagyon volt, én pedig fejlett igazságérzetem miatt idegesítettem a vezetőséget. A későbbi rovatvezetőm, a csodálatos Török Mária visszamondta, hogy azért nem akar fölvenni a főnök, mert nő és öreg vagyok. 32 voltam, amikor mégis alkalmaztak. Azon nem tudtam segíteni, hogy nő vagyok. Ekkor elkezdődött az életem legjobb évtizede. Hónapról hónapra azt tapasztaltam, hogy ha bármit kitalálok, megvalósíthatom.
Az úgynevezett strukturális műsorokon kívül, mint Tánczenei koktél, Slágermúzeum, Péntektől péntekig kulturális ajánlóműsor stb., ajánlatot tehettem, mint más kollégák is, az „üres helyek” kitöltésére. Ha elfogadta a műsorszerkesztőség, akkor bele is lehetett vágni.
Így indult el a Lemezbörze helyett, eleinte az akkor még kísérleti sztereo adón, amit 3. műsornak hívtak, aztán lett Bartók. Ez elég szemérmetlen dolog volt: nyugati lemezekhez nem volt könnyű hozzájutni. Államilag importáltak Jugoszláviából és Indiából, de eredetit csak a feketepiacon lehetett beszerezni. A Múzeum körúton ma is létező Kodály Zeneműbolt vásárolt magánemberektől, amit aztán árusított, de amit nem vehettek meg, már nem tudni miért, azt a bolt előtt árulták a tulajdonosok. Jól megkérték az árát.
Ebben a helyzetben iszonyú és könnyű sikert lehetett aratni azzal, hogy állandó időben (szombatokon, ebéd után) rövid ismertetővel lejátszottam egy-egy kívánatos albumot. Még azt a szemtelenséget is elkövettem, hogy megadtam a lemez hosszát, hogy kalkulálhasson a kazettára felvételt készítő.
Lassan kialakult a segítőim köre is. A zenei szerkesztő olyan, mint egy matróz. Minden kikötőben van egy szerelme. Nekem is sokféle zene tetszett, ez ma is így van, de egy-egy stílusba erősen belemélyedni nem marad idő. Minden fontos stílusirányzathoz megvolt a súgóm, gyűjtőm, aki ellátott információval, s persze lemezzel. Blues, punk, reggae, new wave, rock, alter, mindenféle zene szerepelt a Lemezbörzében, csupa olyasmi, amit máshonnan nehéz vagy lehetetlen volt elérni.
A 80-as évek eleje a pesti koncertéletben igazi pezsgést mutatott. Rengeteg zenekar alakult, over és underground.
A magyar „zeneipar” akkoriban kevés színtéren zajlott: MHV, Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, Magyar Rádió, Magyar Televízió és kész. Létezett a legendás Sanzonbizottság, ami ha engedélyezett egy számot, az alkotónak szabad útja volt a felvételig.
A tévé nem nagyon vette figyelembe a véleményüket, sem pedig az MHV, de a rádió igen.
Rengeteg hónap múlt el, mire egy szám elhangzott végre egy vagy attól kezdve sok további műsorban. A lepecsételt kotta alapján kiírták a hangfelvevő stúdiót, a zenész bejárt, míg el nem készült a dala. Ha ez megvolt, és összegyűlt több más friss felvétel is, összeült a „lehallgató bizottság”, ami a Zenei főnökeiből és szerkesztőiből állt. S hallgatták és véleményezték, havi egyszer. Ha botrányos lett volna mégis egy szöveg, akkor nem zésítették. Z felvétel volt az, amiről karton készült és bekerült hivatalosan is a rádió archivumába. Újabb egy hónap. A szerkesztők megkapták az új számok kartonjait és elkezdték szerkeszteni. Amit ma megszerkesztettek, egy hónap múlva ment adásba. Tehát csaknem egy év is eltelt, mire megszólalhatott egy tavalyi dal. A 80-as évek fortyogásában ennyi idő alatt meg is szűntek zenekarok!
Én is belekapcsolódtam a korábban is működött gyakorlatba: közvetítő kocsival felvételek készültek koncertekről. Ha nem kellett megvárni a hosszas procedúrát, amivel a fent leírt „zésítés” járt, 10 nap alatt adásba lehetett szerkeszteni egy-egy koncertet. Így persze a sanzonbizottságot is kikerülhettem. Sok jó buli volt a Kertészeti Egyetem Klubjában, a Közgázon, az Ikarusban. Bizottság, Kft, GM 49, Piramis, Beatrice, HBB, URH, Spenót, Kontroll Csoport, Európa Kiadó. Ma is megvannak azok a felvételek, jobbak és rosszabbak, bár kérdés, tudja-e még valaki a rádióban, mit keressen.
Mindez a terület teljesen szűz volt, ezeket senki az akkori kollégáim közül nem tartotta népszerűnek, nem foglalkoztak vele, ezért aztán én lettem népszerű a mainstreamtől eltérő zenészek és közönségük köreiben.
Még volt egy „találmányom”: abban az évtizedben minden ifjúsági lapnak volt poprovata, s az adta el az újságot. A zene érdekelte leginkább a fiatalokat. Az MSzMP KB azonban rettenetesen nem akart engedélyezni egy önálló, csak popzenével foglalkozó lapot. Voltak meghalt kísérletek, s amikor vagy 6 szám után megszűnt a Poptika nevű, egy központi bizottsági elvtárs azt mondta: Amíg én itt vagyok, nem lesz Magyarországon rockújság.
Na, ezt nekem visszamondták, s épp akkoriban látszott lehetségesnek a rádióban elindítani egy rockzenei magazint. Eleinte 6 hetenként, de hétfőn, a tévémentes napra volt kitűzve, majd havonta, s amikor kérdezték, mi lesz a címe, rávágtam, hogy Rockújság. Az is lett a címe. Nem hiszem, hogy ezzel dőlt meg a rendszer, de a Rockújság jócskán túlélte a rendszerváltás idejét.
Volt benne dal- vagy lemezbemutató, hazai és külföldi hírek, pletykák is, kritika, interjúk, világsztárokkal is, Santana, Frank Zappa, Ian Anderson, Tina Turner, akik ugyancsak ekkor kezdtek nálunk koncertezni. Lelkesen dolgoztak bele mára igazi hírességek, mint Győrffy Miklós, Rangos Kati, Frei Tamás, Albert Györgyi, Vajdai Vilmos, Szőnyei Tamás, Hajnóczy Csaba. Fontos műsor volt.
– Zenei szerkesztőként dolgozol hosszú évek óta. Miért nem dolgoztál műsorvezető-szerkesztőként is?
Hogy én magam miért nem lettem beszélő rádiós? A korábban emlegetett főnökasszonyom egyszerűen lebeszélt róla, mivel ma is megvan egy kis beszédhibám, a sistergő mássalhangzóim selypesek. Török Mari ezt mondta: inkább légy egy népszerű szerkesztő, mint egy selypítő. Ezt kénytelen voltam elfogadni, és úgy maradtam. Sajnálom, mert amikor erről a terepről eltérítettek, akkor is volt egy igen népszerű beszédhibás rádiós, hiszen amit mondott, az príma volt, a hibától hamar eltekint az, aki a tartalomra figyel.
– Ütköztél – e és ha igen, milyen akadályokba a karriered elején, amiatt, mert nő vagy?
Az egy főosztályvezetőt kivéve 1980-ban, senki, de senki nem problémázott azon, hogy nő-e a szerkesztő, vagyis én, vagy se. Ezen a területen nem észleltem soha hátrányos megkülönböztetést, most se. 🙂
Ha fentieknél is többet szeretnél tudni, mert ezernyi kérdés merült fel most benned, akkor lehet, hogy érdemes beiratkoznod a Zeneipari menedzsment képzésünkre. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által akkreditált kurzusunk legközelebb 2016. február 23-án indul. A képzésről bővebben az alábbi videóban.
tweet
like
+1