Ahogy a Quimby egyik tagja mondta: “sok zenekar megnyalná mind a tíz ujját, ha ilyen fénytechnikusuk lenne, mint ő”. Miközben ő tíz esetből nyolc alkalommal elégedetlen a munkájával – és közben ő is tudja, azt, amit ő hiányként érzékel, rajta kívül egy-két, igazán hozzáértő ember venné csak észre. Büszkék vagyunk, hogy bemutathatjuk: a Zeneipari Hivatal interjújában Porkoláb Tamás Egér fénytechnikussal beszélget Décsy Eszter.
Fényekkel, világítással foglalkozol. Gyerekként féltél a sötétben?
Egyáltalán nem.
Akkor mégis hogyan kerültél erre a pályára? Mi húzott be a világítás felé? Huszonöt éve még nem nagyon lehetett ilyesmit tanulni.
Nem, valóban. Az utóbbi években lehet már több helyen tanulni, én teljesen autodidakta módon és a szakma nagy öregjeitől tanultam minden egyes dolgot.
Inaskodtál?
Igen, inaskodtam. A legaljáról kezdtem.
Hogy találtad meg a szakma nagy öregjeit anno, és kiktől tanultál?
Szerencsém volt. A testvérem a Beatrice-nél volt technikus, akkor még nem volt külön hangtechnikus és fénytechnikus a legtöbb zenekarnál. Ő ott volt road, és így csöppentem bele. 11-12 évesen már mentem turnékra, külföldre is, és a 80-as évek végén ez elég menő volt. Akkor még a Beatrice fénytechnikája 11 db 100-as izzóból állt, amit kétfele lehetett kapcsolni; vagy fel vagy le.
És mi fogott meg ebben igazán, ami miatt aztán ebbe az irányba specializáltad magad?
Nem is a fénytechnika fogott meg először, hanem maga az életforma. Menni az úton, a rock and roll, 11 évesen úgy éreztem, hogy ezt abszolút nekem találták ki, és 15 évesen már csináltam is a szakmát.
Melyik zenekar volt az első, akikkel dolgoztál, és kikkel dolgoztál még azóta?
Nem is a Beatrice volt az első, ott a bátyám dolgozott, én csak mentem velük. Az első igazi “munkám” az volt, hogy Őri Tominak, a Pál Utcai Fiúk szaxofonosának voltam a kóla-roadja, 12 évesen kevertem neki a boroskólát a koncertek alatt. Ez volt az első feladatom. Azóta pedig, úristen, rengeteg zenekar volt, nem is tudom felsorolni. Nagyjából az összes magyar bandával dolgoztam már, meg sok száz külföldivel klubokban és fesztiválokon is.
És mit szeretsz jobban, inkább egy zenekarral dolgozni fixen és menni velük mindenhova, vagy inkább a fesztivál-színpadokat?
Zenekarral most már jobban szeretek dolgozni. Öreg vagyok már, és így kényelmesebb. Már nem szeretem a port, és ami egy mai modern fesztiválon van, az már nem nekem való. A Szigetet is nagyon szerettem régen, nagyon jó feelingje volt, nagyon jó volt az egész közeg, de szerintem ez már nincs meg. Nyilván ebben a felgyorsult világban már mások az értékek, mint mondjuk ‘96-ban voltak, úgyhogy most már jobban élvezem, ha elmegyek egy zenekarral egy kis klubba, mint a Sziget Nagyszínpadnál dolgozni.
Mi volt az első nagy kihívás a munkád során, amire visszaemlékszel? Amit igazán nehéz volt megoldani, akár szakmailag, akár emberileg.
Nem volt olyan. Komolyan. Mindent megoldottam. Vagy legalábbis megtettem mindent, hogy az működjön, és úgy érzem, hogy soha nem múlt rajtam olyan, ami nem sikerült. Mindig olyan dolgokat csináltam, amit tudtam, hogy meg fogok oldani, sosem vállaltam olyat, amit ne tudtam volna teljesíteni.
Hogy képzeljem el ezt a régi, inaskodós tanulási folyamatot, ahogy a kóla-roadságból elkezdtél ténylegesen tanulni és az ország egyik legjobb fénytechnikusa lettél?
Amikor elkezdtem, az volt, amit “klasszikus szamárlétrának” hívnak. Boroskólát kevertem, aztán rámutattak egy kábelre, hogy tekerjem fel, megmutatták, csináltam, gyakoroltam, aztán már össze is kötöttem dolgokat, és így tovább. Mindig eggyel több dolgot csináltam, aztán ott vagyok, ahol most vagyok.
És képzed magad a mai napig? Tart még ez a tanulási folyamat?
Persze, muszáj képben lenni, mindig új technika jön ki, folyamatosan kell képeznem magamat, mert aki lemarad, az kimarad.
Honnan gyűjtöd az új infókat, híreket? Vannak speciális fénytechnikai blogok vagy YouTube csatornák erre?
Aha, az internetről főleg. Rengeteg blog van hál’ istennek, de régen semmi ilyesmi nem volt. Ez mindenre igaz egyébként, régen sokkal nehezebb volt ilyen szakmákat megtanulni, utánajárni a dolgoknak. Az internet világában megnézel egy blogot és minden le van írva, és már nem is igazán gondolkoznak az emberek, mert csak meg kell nézniük a neten, készen megkapják.
Hogy néz ki egy koncert előkészülete a te oldaladról? Most ugye a Quimbyvel dolgozol, akik azt mondják, hogy a Parkban legyen egy koncert, te hogy állsz neki?
Először mindig fel kell mérni az adott helyszín technikai paramétereit, milyen fény- és hangtechnika van, és ehhez mérten, ha igény van rá és a zenekar tud ebbe fektetni pénzt, akkor ki kell találni valami plusz dolgot, amitől egyedi lesz a koncert. Ezt kell végigjárni, agyalni, hogy mitől és hogyan legyen más, mint az eddigiek. Mindig valami újat mutatni, ami illeszkedik a zenekar arculatához is. Én találom ki azt is, honnan béreljünk extrákat, kivel rakjuk össze, és ez egy elég hosszú folyamat.
Egy zenekar stábjából kikkel dolgozol együtt közvetlenül, hogy megvalósítsátok az elképzeléseket, ha mondjuk olyan nagy zenekarról van szó, mint a Quimby? Van esetleg asszisztensed is?
A Quimbynél a zenekar teljes mértékben rám bíz mindent. Olyan régóta dolgozunk már együtt, hogy megbíznak bennem e téren, meg eleve úgy kezdtük a kapcsolatunkat, hogy ismertek, látták már a korábbi munkáimat, úgyhogy velük nem kell egyeztetnem. A menedzsmenttel akkor kell egyeztetnem, ha valami plusz látványelem kell, és annak anyagi vonzata van, mert ők teremtik elő rá a forrást. A bérlést én intézem; hány ember jöjjön, mit hozzanak, ilyesmik, és velük vagyok kapcsolatban, amikor összerakjuk a látványt.
Volt kedvenc munkád, vagy amire a legbüszkébb vagy?
Szerintem most az utolsó arénás Quimby elég jól sikerült. Ott úgy kilencven százalékban elégedett voltam a munkámmal. Ott is volt, ami nem úgy jött össze rajtunk kívül álló okokból, ahogy szerettem volna, de ezek nüanszok, a közönség egyáltalán nem veszi észre. Én mindig is maximalista voltam magammal szemben, ezért a kilencven százalék, de ott azért boldog voltam a végén.
Létezik esetleg, hogy csak te látod azt a maradék tíz százalékot és senki más?
Persze. Talán még egy-két ember.
Mi volt a legnagyobb gebasz, ami előfordult veled?
Ami rajtam múlt, olyanra nem nagyon emlékszem. Egyszer otthon hagytam egy dimmert, Békéscsabára mentünk Tankcsapda-koncertre, de megoldódott, lehozták utánunk.
Milyen fénytechnikai effektekkel, eszközökkel szeretsz dolgozni, amitől különlegesebb lesz egy koncert?
Nagyon szeretem a régi, “analóg” dolgokat, a finom, meleg fényű lámpákat, amit a Quimbynél sokat is használok. Modern technikában kevés dolog fog meg. Vannak most már ilyen univerzális lámpák, amikkel mindent meg lehet oldani, wash-, spot-, beamlámpák egyben, ezekkel is szeretek dolgozni, de jobban szeretem a hagyományos, finom dolgokat.
Mitől analóg egy lámpa?
Azt nevezhetjük “analóg” lámpának, ami hagyományos, általában szabályozható izzós lámpa, nem tud színt keverni, nem tud mozogni, nincs benne gobó, prizma stb. Ezek általában meleg fényű lámpák. A robotlámpa, mozgólámpa, ki hogy ismeri, már modern, digitális eszközök.
A hétköznapi embernek, nekem is, egy kicsit összefolynak a fogalmak, ha olyan fény- és színpadtechnikai elemekre gondolok, mint mondjuk a Nine Inch Nails-é volt a Szigeten, ami egy ilyen víz- vagy füstfüggöny vagy háló volt – számomra a mai napig rejtély, hogy mi volt az pontosan – , amit hol áttetszőre, hol félig áttetszőre, hol átláthatatlanra világítottak meg és vetítettek rá. Az ilyenfajta speciális látványelemek is a te hatáskörödbe tartoznak?
Ha én találom ki a látványt, akkor igen, ilyenek is hozzám tartoznak, de én nem nagyon szeretem ezeket, mert nincsenek erre profi cégek Magyarországon egy-egy kivételtől eltekintve. A Nince Inch Nails szimplán megbíz egy céget, ami különleges effektekkel foglalkozik, megvalósítják nekik, szóval lényegében “leveszik a boltban a polcról”, és nekik kevésbé számít, ez végül mennyibe kerül. Ők megcsinálnak egy világkörüli turnét, ahol keresnek X millió dollárt, ott belefér, hogy legyártassanak egy ilyen díszletet egy millióért. Nálunk más anyagi kerettel dolgoznak a zenekarok. Nekünk mindent két fillérből kell megoldani, de hasonló színvonalon.
Ez az anyagi korlát triggereli a magyar fény- és színpadtechnikusok kreativitását?
Igen. Rengeteg világszínvonalú produkciót lehetne, lehetett volna megcsinálni, és ennek sosem a kreativitás volt a korláta, hanem a financiális része.
Nem egy koncertfotóstól hallottam már, hogy szidja a fénytechnikust, mert nem jók a fények a képekhez. Te mennyire veszed figyelembe a fotósok vagy tévések igényeit vagy jelenlétét egy koncerten?
Nem veszem figyelembe, de mindig van egy-két szám, ami a fotósoknak kedvez, ahol nyugodt, álló fények vannak, ahol szépen van bevilágítva az ő szemszögükből is. Ha egy fotós végig ott van egy koncerten és jó szeme van hozzá, akkor meg fogja látni ezeket a pillanatokat, de maximum csak ennyire figyelek rá, mert alapvetően a koncert a közönségnek szól, nem a fotósoknak vagy a tévéseknek. Persze más az, amikor a zenekar szeretné, hogy az adott fellépés rögzítve legyen, mert mondjuk egy exkluzív DVD-t vagy klipet raknak majd belőle össze, mert akkor ezt nyilván számításba veszem. De egy átlagos tévés, ha megérkezik a kamerával, az nem érdekel, szerintem a közönséget kell kiszolgálni, ők a fontosak, és nem utolsó sorban ők fizettek a jegyért.
Mit csinálsz másként akkor, ha figyelembe kell venned a kamerákat, mert rögzítve lesz a koncert?
Teljesen másképp kell világítani, mint egy sima koncert lenne. Figyelni kell arra, hogy a kamerában szép legyen, a felvételhez legyen jó a világítás. Sok esetben nagyon finom, apró dolgokkal lehet operálni. De akkor is ott van a közönség, rájuk is kell figyelni, hiába van tévéfelvétel, hiszen nekik az a fontos, hogy ott akkor hogy néz ki a koncert. Most már kezdik a tévések is megtanulni, de ez mindig nagy vívás volt, ők mindig hatalmas, erős fényeket kértek, hogy nekik jól nézzen ki, mi meg mutogattuk nekik a külföldi produkciókat, ahol egy gyertyafényt is fel tudnak venni egy koncerten úgy, hogy ugyanazt a hatást érje el, ami ott van élőben. Ők a régi iskolából jöttek 30 évvel ezelőtti hozzáállással, és hiába magyaráztál nekik, sok veszekedés és rossz felvétel született. Ez az utóbbi öt-tíz évben kezd itthon megoldódni, változik a mentalitás is és a technika is fejlődik.
Nagyon szeretnek a munkatársaid és a zenészek…
Én is őket…
Neked mi az mégis, ami a technikai trouivaille-okon túl a legkedvesebb része ennek a munkának?
Ez. A munkatársak, a zenekarok, az emberek, és ez után jön, hogy valami szépet tudok csinálni, valami pluszt tudok adni.
Van esetleg olyan álom munka, akár technikai, akár zenekar szempontjából, amit nagyon szeretnél egyszer megcsinálni?
Már nincs. Régen voltak ilyenek, mindenki gondol olyasmire, hogy de jó lenne egyszer a Red Hot Chilli Pepperst világítani vagy világturnét nyomni, de már elmúlt. Idősödtem, megnyugodtam, más dolgok is fontosak lettek, inkább magánéleti téren. De a világítás természetesen megmarad, örök szerelem, és nem is tudom elképzelni, hogy mással foglalkozzak.
Jársz, vagy régen jártál más koncertekre, klubokba, hogy ihletet gyűjts világítás terén? Vagy esetleg szoktál külföldi koncertfilmeket nézni, hogy meglesd, ki hogyan dolgozik?
Nem jellemző. Évekig nem volt tévém, DVD sem, régen persze millió koncertfelvételt megnéztem, de ma már nem ülök végig egy koncertet, csak bele-belenézegetek.
A zenészeket nyilván állandóan keresik interjúhoz, de a velük dolgozó szakembereket, hangtechnikusokat, fénytechnikusokat azért ritkábban, milyen érzés így interjút adni?
Engem nagyon sok megkeresés ér, de mindig mindenkit elutasítok. Tavaly az Anna and the Barbies-film kapcsán ültem le beszélni ilyesmikről először, amúgy mindig lepasszolom, hogy kérdezzenek másokat, nem igazán szeretem a médiát.
Tanítanál szívesen vagy tanítottál már valakit a szakmára?
Rengeteg embernek segítettem már, és ha valaki kérdez, mindig átadom a tudást. A mi szakmánkban, bár ez sok más szakmára is igaz, nagyon sok irigy ember van, akik megtartanak maguknak apró fogásokat, nem mondanak el mindent, tanulja meg mindenki maga. Én viszont bármiben szívesen segítek, és ha valaki ügyesebb nálam, az nekem nem esik rosszul. Jó is végignézni, ahogy fejlődik mellettem valaki, meg ha valaki tanulni akar, az interneten amúgy is szinte mindent megtalál.
Van valami olyan szakmai díj vagy elismerés, amivel a fénytechnikusokat méltatják vagy honorálják itthon, avagy nemzetközileg? Te hogy állsz az ilyesmihez?
Szakmai díjnak ott a HANOSZ-díj, amiben pár éve van hang- és fénytechnikai díj is. Van egyébként egy díjam, amit még a Zöld Pardontól kaptam anno, ott lettem az év fénytechnikusa, pedig nem is ott voltam rezidens, csak néhány zenekarnak mentem dolgozni. Száz valahány zenekart kérdeztek meg a ZéPések, ők szavazták meg az év hangetchnikusát és az év fénytechnikusát, és ez elég jól esett. Mondjuk el is törtem egyébként véletlenül ezt a díjat még ott az éjszaka folyamán, de azért ki van rakva otthon így is. Más díj itthon nincs sajnos, bár nem tudom, ez mennyire sajnos. Igazából sosem vágytam rá, hogy ilyen formában veregessék meg a vállamat.
Min méred le akkor, hogy jól csinálod a munkád és sikeres vagy? Honnan jön feléd leginkább visszajelzés?
Általában az ismerősök és a zenészek mondják vissza. Ha már beszélnek róla, az jót jelent, de a közönségen nem nagyon lehet lemérni, ők ritkán említik, még ha tetszik is nekik. De például az Akváriumban volt egyszer Bad Manners koncert, az énekes egy számban épp nem énekelt, és koncert közben lejött a színpadról, odajött hozzám elmondani, hogy mennyire jók a fények, látja, hogy gondolkozom és figyelek a zenére. Manu Chao is mondta Kiss Tibinek, hogy beraknak a turnébuszba és nem adnak nekik vissza. Nekik három koncertet is világítottam, és mindig megköszönték, mindig meg voltak elégedve. Alapvetően mindenki meg van elégedve a munkámmal, sose mennek el úgy, hogy meg ne köszönjék, és erre vagyok a legbüszkébb, ez a legjobb visszajelzés.
tweet
like
+1